Ivory

Ez egy előkelő bár... amolyan szórakozó hely, ahová beülnek a vámpírok elfogyasztani egy-egy véres koktélt, vagy elfecsegnek valamilyen témáról. Azért kapta az elefántcsont elnevezést, mert az összes használati tárgy, ami itt megtalálható... legyen szó az asztaltól a kiskanálig... minden elefántcsontból készült...
Alkalomhoz és kedvhez alkalmazkodva az épületnek több nagyobb helyisége is van, mindegyikben más-más felhozatallal. Gondolok itt olyanra, hogy míg az egyik ajtó mögött kultúr társalgás folyik, a másik mögött már hangos zene szól a felszolgálók mindent megtesznek, hogy a vendég kedvében járjanak... míg a harmadik mögött halandók várják csalogató táncukkal a megéhezett éjszakai vadászokat... és így tovább... Minden fellelhető itt, amit csak megkívánhat egy vámpír.

*Az út során nem nagyon szólnak egymáshoz, talán mert nincs mit mondaniuk, vagy mert el vannak foglalva saját gondolataikkal... ezt nem lehet tudni, ám amint Anabelle belép az Ivory ajtaján, szinte új életre kap. A sok ismerős arc, akik mosolyogva, vagy fejet hajtva üdvözlik már egészen más színt lopnak a napjába... A gettóban minden olyan szürke és mocskos volt, ez viszont már a ő világa! A pezsgés, a társaság, az előkelő hölgyek de leginkább urak társasága. Magabiztos léptekkel halad át az előcsarnokon, hogy a kedvenc ajtaján belépve egy különleges terembe vezethesse Williamat. A fények vörös színben pompáznak, ahogyan a kényelmes kanapék és fotelok bársonyhuzatai is ezt a színt adják vissza. Félhomály uralkodik a helyiségben, ami titokzatossá... rejtélyessé teszi az egészet. Egy fiatal férfi azonnal Anabelle előtt terem, hogy a szokásos helyére kísérje őt, majd el is viharzik, hogy visszatértekor mély alázattal felszolgálja a vért. Ám addig is kettesben maradtak Williammal*
- Foglaljon helyet, kérem... remélem nincs ellenére, hogy ebbe a terembe jöttünk. Hogy őszinte legyek, nekem ez a törzshelyem, hamarosan megfogja látni, hogy miért... Addig is, élvezze a fülbemászó dallamot!

*Régebben ő is járt erre. De mikor volt az? Tényleg olyan régen? Mennyi év telhetett el azóta? Hiszen egy ismerős arcot sem lát. Vajon azok, akiket régen ismert, már mind meghaltak? Azok, akiket a barátainak mondhatott?
Leginkább ezen gondolatok okából nem szólal meg, csak akkor, mikor már helyet foglal. Már egyébként éppen ideje volt kimozdulni a remete életmódból.*
- Kellemes hely, nagyon tetszik. Már régen, nagyon régen én is jártam itt. De látja, még sem futottunk össze... Bár, a lényeg az, hogy most összefutottunk. Jobb később, mint soha.
*széles mosoly terül el az arcán. És nem csak illemből.*

- Jómagam sok időt töltök itt... lévén, hogy rengetek féle terem van, ahová benézhet a vámpír és mindenhol ismerősökbe botlok.
*még ki se mondta az utolsó szót, máris egy férfi bukkan fel mellettük, aki a másik sarokból pont észre vette, hogy beléptek az ajtón. Meghajol Anabelle előtt, majd rámosolyog a nőre. Váltanak pár szót, közben a férfi Williamat méregeti, persze nem tolakodóan csak, hogy megjegyezze őt majd távozik*
- mint mondtam, itt sosem unatkozom. Mindig akad társaság. Tudja, William... ma este sokakat elszomorított. Bizony ám, mert velem van ezért a többi úriember épphogy csak köszön nekem. Milyen kegyetlen a világ... Nézze csak meg... a szemükben ott a féltékenység és a harag, hogy nem ülhetnek az asztalomhoz és nem cseveghetnek velem, ahogyan szokták... Hazafelé majd vigyázzon.
*mondja szinte nevetve, látszik, hogy szórakoztatja a helyzet*

*Ő is végigméri a bizonyos úriembereket, akik Anabell-nek köszönnek. Persze távol álljon tőle, hogy bemocskolja a kezét. Ő nem őrző, de azért nem kell őt félteni. Nyilván egy nőn nem fog összeverekedni másokkal. Vagy talán még is? Ki tudja... A féltékenység és a harag. Na igen. Ezek azért olyan dolgok, amik a mindennapokban felmerülnek. És ezeken felülemelkedni talán még a nemesek sem tudnak, csak a tisztavérűek.*
- Megtiszteltetés, hogy magával mutatkozhatok, hölgyem.
*egy kedves mosoly, és egy újabb kézcsók. Amit direkt jó lassan visz véghez, hogy hadd féltékenykedjenek az itt jelen lévő férfiak.*
- És ne aggódjon kedvesem, nem kell félteni. Tudok magamra vigyázni!

- Efelől nincs kétségem... akármennyire is próbálom nem észrevenni, de az ereje lenyűgöző William. Talán a többi barátomat kellene féltenem magától?
*hamiskás, játszó mosoly ül az ajkain. Le sem tagadhatná, hogy mennyire kedvére van az, hogy körülrajongják a férfiak. Hát igen.. mindig van valaki, aki szíves örömest a társasága lesz még akkor is, ha tudják róla, hogy nem az a könnyen kapható nő... pusztán a társaságáért versengenek és ez igen csak imponál Anabelle-nek.
Mindeközben a felszolgáló már meg is hozta a vérrel teli poharakat, amiket egy mosoly kíséretében a kis dohányzó asztalkára tesz, majd eltűnik a szemük elől*
- Hamarosan kezdőik a műsor! Remélem nem szégyenlős, William, ha az evésről van szó.
*mutat a nehéz függönyök felé, ahonnan halandó nők és férfiak (az itt lévők ízlése szerint összeválogatottak) jönnek elő falatnyi ruhákban, hogy a vámpírok vacsorájaként szolgálhassanak. Még sincs félelem a szemükben, sőt kéretik magukat, táncolnak és mosolyognak. Anabelle Williamre kacsint*

*A mosoly helyébe vigyor ül ki arcára. Nem is tagadhatná le, hogy mennyire kedvére való az efféle étkezés. Jobban szereti csinos hölgyekből meríteni az éltető nedűt, egyértelműen. Nem a gyilkolás kedvéért, hanem csak mert ő is pasiból van. És minek hagyná meg egy ember életét? Hiszen az úgy sem lehetne a társa. Az ember nem más csak eleség. De az nem mindegy, hogy azt a bizonyos eleséget hogyan tálalják fel neki. És ez a mostani tálalás igen csak tetszik neki.*
- Nem mondhatom, hogy szégyenlős vagyok! De akkor ezek szerint, magácska sem az...

*Válasz helyett ismét kacsint egyet, majd a halandókat kezdi el fürkészni. Hamar meg is találja a magénak valót, egy fiatal nőt... akinek bilincsbe kötve az akaratát maga mellé invitálja. Éles körmével felhasítja a csukló vénáját, és az előzőleg elfogyasztott vér helyére, a pohárba folyatja a nedüt amolyan kóstolóként. Miután lenyalta a vért a szája széléről és meggyőződött arról, hogy most is tökéletesen választott évjáratot, incselkedő mozdulattal közelebb hívja magához a halandót, testük nem ér össze arra azért ügyel, de így is remekül odafér a nyakához, hogy kíméletlenül mégis elegánsan belemélyessze a fogait... *

*Érdeklődéssel figyeli, amint Anabell éppen a nő vérét szívja. Tetszik neki a műsor egyértelműen. De akkor már ő is belecsap a lecsóba. Nehogy már szomjan haljon...
Kiszemel magának egy szőke szépséget, aki láthatólag egyáltalán nem félti az életét. Sőt, szinte tálcán kínálva magát kacérkodott a vámpíroknak. William pedig sokat sejtető mosollyal intett a lánynak. Az pedig nem habozott és oda ment. És még mosolygott is. Hogy milyen beteg emberek vannak... De mindegy, Willnek ez csak jó.
Mikor a nő odaért, ő felállt és odalépett a szőkeséghez. Végigsimított annak a nyakát, majd a kulcscsontokon is. Aztán megakadt a szeme a nő dekoltázsán, amiből a melle nem kicsit buggyant ki. Hát megtud állni ilyen egy éhes férfi szem? Vagy vámpír fog? Hát nem.... Szóval, minek ide a nyak? Inkább átkarolta a nő csípőjét, és beleharapott a mellébe. Onnan szívta ki a vérét. Az ember pedig hagyta magát. Sőt, láthatólag még élvezte is. Will pedig keverte a kellemest a hasznossal. Miért is ne?*

*Mikor végzett a nővel eleresztette. Egy felszolgáló máris ott termett, hogy elvigye onnan a zavaró holttestet, és valahol az épület egyik elzárt részében szépen elégesse. Anabelle arcán elégedett mosoly ül, ahogy jól lakottan végignéz a termen. A jelen lévő vámpírok a legnagyobb élvezettel fogyasztják el a ház ajándékaként kilibegő halandókat, megszokott vacsorájukat. Tekintete összeakad egy régi ismerősével, akit még ide kerülése napján ismert meg. Biccent felé, majd tovább is futtatja a tekintetét. Milyen csodálatos látvány ez egy vámpír számára! Az önként felajánlkozó emberek látványa, a vér fémes illata, ami belengi a helyiség egészét... de ami a legfelemelőbb kép, az a fajtársai szemében vibráló tűz...
Kíváncsian fordul William felé, hogy vajon a férfi végzett-e már a vacsorával, vagy még játszadozik?! Elégedetten konstatálja, hogy elnyerte a vámpír tetszését azzal, hogy ide hozta őt. Lábait keresztbe téve oldalra pillant, mégsem illik bámulni valakit, miközben az táplálkozik! De az arcán lévő mosoly nem lankad egy percre sem. Eljátszik a gondolattal, hogy talán még egy halandót el kellene fogyasztania, viszont nem teszi... mára elég volt ennyi... *

*Nem állt szándékában még játszadozni a nővel. Eleget játszadozott már eddigi élete során a kajáival... Meg egyébként is, kár lenne azért a isteni nedűért. Mert a bizonyos kisasszony vére bizony nagyon is finom. Szóval egy cseppjét sem szabad elpazarolni.*
- Hmm ez igazán fenséges volt.
*jelenti ki, miután fogait kihúzza a húsból. A szőkeség természetesen holtan rogy össze. William pedig letörli szájáról a vért.*
- Igazán kár érte...
*jegyzi meg. Ezt arra érti, hogy igazán kár, hogy a nő egy ember és nem egy vámpír. Így csak eleség, nem más. No meg egyébként is, itt van Anabell, aki talán még gyönyörűbb is mint az a másik. És az amolyan elérhetetlen kategóriába tartozik. Szereti az olyan nőket, akikért meg lehet küzdeni. Egyébként unalmas lenne az élet.*

- Örülök, hogy ízlett. Ezért már megérte ide jönnünk. Kétlem, hogy a városbéli vadászat vagy egyéb barbár módon megszerzett étel ugyan ilyen csábító lett volna, mint ez a nő. De ahogy az ön szemébe nézek... William, mintha valami egészen másra vágyna.
*megcsillannak a szemei a félhomályban, ahogy a vámpírra pillant egyetlen másodperc erejéig elkapva a tekintetét. Vámpír... ez a szó máris figyelmeztet valamire, főleg ha egy noble az illető. A nők körében igen elterjedt képesség, hogy az illetőnek csak a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy minden figyelmet magára vonjon. Nem titok, hogy egyeseknél, mint Anabelle-nél ez már olyannyira hozzánőtt a jelenségéhez, hogy nem kell használnia... automatikusan kreálja a vére. Az ő esete azonban egészen más... nem csak holmi képesség az oka annak, hogy mindenki rá figyel, hanem a tény, hogy az egyik tisztavérű a teremtője*

*Ismét helyet foglal a kanapén. Fölösleges tovább állni, ha ülni is lehet.*
- Nos igen... én mindig a legelérhetetlenebb dolgok iránt vágyódom. Az amolyan tiltott gyümölcsök vonzanak.
*értse ezt mindenki úgy, ahogyan akarja. Egyszer, még nagyon régen egy tisztavérű vámpírnőnek volt a szeretője. És az a nő a véréből is adott neki. Ami ugye közönséges vámpíroknak tiltott gyümölcs. Nem is tarthatott sokáig az idill, ugyanis a többi tisztavérűnek nem tetszett a dolog. Aztán a bizonyos hölgyike is rá jött, hogy butaságot tett, ezért megszakította minden kapcsolatát Willel, és magára hagyta őt. Egyébként majdnem ott tartott a dolog, hogy Willnek halnia kell. De azt azért valahogyan megúszta. Mikor a nő elhagyta őt, akkor kezdte el a remete életet. És talán ezért is vonzódik annyira Arabellhez, mert egy tisztavérű közelségét érzi benne. Williamnek nem tisztavérű a teremtője... Csakis azért olyan erős amennyire, mert egy időben egy tisztavérű vérén élt. Az pedig megerősítette őt. Ott is a kellemest a hasznossal szituáció volt.*

- Mint itt a teremben mindenkit... William!
*neveti el magát, amire többen feléjük fordulnak kíváncsiskodó tekintettel*
- Régen nem nevettem már ilyen jót, de ne vegye sértésnek, nem magát nevettem ki, hanem azt, amit mondott. A tiltott gyümölcs a legédesebb, nem igaz? Tudja, majdnem egy évezrede élek már, de akár mennyire meglepő vagy hihetetlen még semmi szeretni valót nem találtam a világban, pedig jártam sok helyen... Shadows földje nem börtön számomra, mesteremmel sokat utazgattam még annak idején, messzi területeket szeltünk át, tengerekben mártózhattam, a legfinomabb vért kóstolhattam mégis üresnek érzem magam. Ön hogy van ezzel, William? Megtalálta már az élet szépségét?

- Hát, valaha megtaláltam. De azt el is hagytam... Sajnos ilyen az élet... Az a rengeteg év, amit egyedül kellett eltöltenem sokszor. Meg a tudat, hogy igazából nekem is üres az életem... Hát, nem valami jó.
*sok vámpír érezhet ilyet. Ő mindaddig boldogan élt, míg nem lett a tisztavérű szeretője... Mióta elhagyta, ő is elhagyta magát. Hiánya volt. Nem kóstolhatta a legfinomabb vért, nem töltötte ki benne az űrt semmi. De mégsem halt meg. Pedig nagyon is halottnak érezte magát. Olyan a tisztavérűek vére, mint valami drog. Az ember függővé válik tőle. És, ha nem kapja meg a napi adagját, akkor elvonási tünetei vannak. Hát, Willel is hasonló a helyzet. Ugyan már az évek során sikerült felejtenie, de a benne tátongó lyuk egy picivel se ment összébb. Sőt, inkább csak nagyobbodott.*
- Feltette már magában a kérdést, hogy ha örökké él, van kiért vagy miért élnie?

- Nem is tudja, hogy hányszor! De csak nézzen körül és máris választ kap... Vámpírnak lenni az egyik legnagyobb kiváltság, bár sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a teremtőjük tulajdon képpen nem elveszi az életüket, hanem épp hogy vissza adja, hiszen halandóként csak a halál vár mindenkire, legyen az akár természetes akár más általi. Sokáig kerestem a kérdésére a választ magamban, de végül rájöttem, hogy fölösleges feltenni azt a kérdést. Minden megadatott nekem, amit csak egy halandóból vált vámpír megkaphat... és az egyetlen akiért ha kell az életemet áldoznám, az a mesterem, bár szerintem ezzel a legtöbbünk így van. Én érte élek, még akkor is, ha alig látjuk egymást. A hűség olyan dolog, amit semmi nem ingathat meg.

- Nos igen... Végül is még mindig jobb ez az élet, mint az. Csak néha nagyon üres. De ezek szerint ez akkor másokkal is így van.
A hűség... Én is nyilván mindent megtennék a mesteremért, ha még élne...
*húzza el a száját. Többet erről nem mond. Majd, ha a nőt érdekli a téma, akkor még visszakérdez.*
- Megkérdezhetem, hogy ki a mestere?
*persze, nem mintha tudna neveket... De azért érdekli.*

- Drake... legalább is most ezt a nevet viseli.
*mosolyodik el*
- Amikor engem vámpírrá tett, Arlendo volt a neve. A tisztavérűek szeretik fél évezredenként cserélgetni a neveiket, szóval azt hiszem hamarosan megint másikat választ magának.
*mondja szórakozottan, majd elgondolkodva néz a férfira*
- Úgy vélem, hogy Önnek, kedves William, sokkal nagyobb szüksége van egy kiadós társasági életre, mint ahogyan azt gondoltam, mikor megéreztem az auráját a városban. Sokkal elveszettebb, mint hittem! Persze, ha nem éreztem volna ezt, akkor valószínűleg a közelébe se megyek, tehát ebből a szempontból jónak is mondható... de csak ebből. Remélem nem gondolta, hogy a véletlen folytán futottunk össze!
*huncut mosoly villan az ajkain*
- Mégsem sétálhattam el egy magányos lélek mellett...
*mondja kedvesen, és maga mellé mutat a kanapén, hogy Will üljön közelebb*
- Most már, hogy lelepleztem magam nem kell olyan távolságtartónak lennie. Ne féljen, nem harapok, hacsak nem ez a külön kívánsága!

*Természetesen a név nem mond neki semmit. Miért is mondana? Mindenesetre Anabelle szavaira elmosolyodik. Milyen bájos nő, és még kedves is. Ó, ezt a csodás párosítást.*
- Nos nem hiszem kedvesem, hogy pont az én véremre fájna a foga, azok után, hogy egy tisztavérű vérét is megízlelhette.
*sokat sejtető mosoly. Ami annyit tesz, hogy ő benne lenne a dologban. Miért is ne lenne? Talán végre kitölti valami azt az űrt benne.*

*Puhán felnevet, aminek köszönhetően ismét feléjük fordul pár érdeklődő tekintet, majd sajátját a férfiéba fúrva és természetesen mosolyogva válaszol neki*
- Nem azért mentem oda önhöz, hogy a vérét vegyem. Ha ez lett volna a célom, akkor nem hoztam volna ide... és valószínűleg már nem is élne. Mondhatja korral járó gondolatnak vagy elvnek, de nem szeretem, ha Shadows földjén magányos és kedvetlen vámpírok bolyonganak. Az ilyenek, mint amilyen ön is, kedvesem... veszélyt jelentenek. Én meg szeretem megelőzni a bajt... Gondolom ebből valamelyest rájött arra, hogy milyen feladatkör a "hivatásom", ha lehet így fogalmazni... A béke és a jólét Shadows egész területén... én ezért vagyok itt. Különleges kapcsolatom a vérfarkasokkal ezt lehetővé teszi és bizony az olyan eltévelyedett báránykák, mint maga... szoktak bajt hozni a fejünkre. Az én feladatom, hogy szépen visszaterelgessem a "nyájba" és ennek eléréséhez bármilyen eszközt vagy egyebet bevethetek. Úgymond, szabad kezet kaptam az effajta ügyekben.
*belekortyol az előzőleg kitöltött vérbe, majd ismét a férfira néz*
- Úgy vélem, hogy önnel nem lesz probléma, hiszen nem fiatal már.

*Végighallgatja a nő beszámolóját. Hogy vele probléma lenne? Ugyan... Vagy talán mégis? Ki tudja... Most már azonban tényleg tuti nem fog semmilyen bajt vagy kárt okozni.*
- Nem, nem mondhatni, hogy mostanában léptem az árnyak földjére. De maga sem éppen olyan fiatal, mint ahogyan azt a bájos külseje mutatja.
*ez egy bók akart lenni. Na meg egy megfigyelés is egyben.*

*egy biccentéssel megköszöni a bókot, de a szemei komorak maradnak*
- Minden esetre, William... szeretném, ha a látókörömön belül maradna egy darabig, amíg száz százalékosan meg nem bizonyosodom arról, hogy nem lesz gond önnel. Tudja, ez amolyan terápia szerű dolog... szeretném, ha visszaszokna a társasági életbe és nem utolsó sorban jól is érezné magát. Ennek elérése végett ez a bár talán tökéletes lesz a kezdetnek. Érezze magát otthon itt, a vendégem. Ivory az én tulajdonomban van, tehát az előbbi kijelentésemet szó szerint veheti, nem kell fizetnie semmiért... maximum azzal, hogy egy kis életvidámságot présel magába meg csillogást a szemeibe. Így valóban úgy néz ki, mint egy két lábon járó hulla!
*kacag ismét, nem sértésnek szánta, csupán játékosan tényeket közölt. Eközben a következő kör, immáron csak pohárból felszolgált vér már az asztalukon van*

- Köszönöm, pszichológus néni!
*vigyorodik el. Valahogy nem gondolta volna, hogy majd pont ezen a napon változik meg az élete. Ahogyan azt se gondolta volna, hogy Anabelle a bár tulajdonosa. Van még új a napon, úgy tűnik.*
- És persze a meghívást is, meg a vendéglátást!
*egy kedves mosollyal veszi el a pohár vért és kortyol bele. Közben csillogó szemekkel tekint a nőre. És tényleg csillognak a szemeit. Vagy talán csak úgy tesz, mintha...? Ki tudja. A lényeg az, hogy most egy másodperc töredékéig, mintha újra visszajönne a szín életébe. Persze az tény, hogy ennyitől még nem fog az üressége eltűnni. Ahhoz azért több kell. De kezdetnek tökéletes.*

- Nincs mit megköszönnöd William. Végülis, ha magadra hagytalak volna... talán nem csináltál volna semmi ostobaságot. De előzőekben volt rá példa, hogy ámokfutásba kezdett a vámpír, vagy megveszett... igazán élvezetes volt utána takarítani az őrzőknek, meg persze kivégezni az adott személyt. Ennek elkerülése végett hoztalak most magammal, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetünk barátok. Csak szerettem volna őszinte lenni, azt akartam, hogy tudd miért vagy itt... nehogy később meglepetések érjenek!
*kacsint a férfira. Tekintete újból és újból végig siklik a termen, szereti, ha rendben mennek a dolgok maga körül és ez az este tökéletes.*
- Esetleg, ha van kedved felnézhetsz majd hozzám is. Nem lakok olyan messze, de mielőtt félre értenéd az invitálás okát, egyszerűen csak szeretném, ha mesélnél még magadról. Mint említettem, befolyásom és tekintélyem révén mindenkit ismerek... jó lenne, ha te is azok közé a személyek közé lennél sorolva.

*Nem érti félre, annál azért okosabb ő. Az más kérdés, hogy szívesen félre értené... De ezzel valószínűleg nincs egyedül. Elég csak egy pillantást vetnie a szobára, és egyből észreveheti, hogy minden férfi vámpír Anabelle kegyeiért harcol. Ha kimutatják, ha nem. A szemük elárulja az érzéseiket.
De akkor is... egy ilyen meghívást nem lehet visszautasítani? Na meg mit csinálna, ha most lelépne? Menne haza és folytatná a remete üzemmódot. Értelmetlen lenne az egész.*
- Nem vagyok én olyan érdekes vámpír, bár mesélni valóm az lenne. Megéltem már ezt-azt.
*mondja. Azt már nem teszi hozzá, hogy nem minden tettére büszke, amit eddig már meg tett. De fiatal korában ez még mind mit sem érdekelte őt. Az évek alatt változott így meg. Komolyodott, öregedett, tanult...*