Skull garden

A villa körül illetve átriumként az épületszárnyak között elhelyezkedő kertrész, ahol fák és padok várják a pihenni vagy beszélgetni vágyókat. Különböző szobrok adják a díszletet, amelyek koponyákból és egyéb csontokból vannak kreálva.

*A belső kertben sétálgat. Sok minden aggasztja, persze semmi nem ül ki az arcára, csupán a gondolatai ködösek a megválaszolatlan kérdések miatt. Lassú, de tekintélyt parancsoló léptei hangtalanul elnyelődnek a puha fűben, ahogy letér a kijárt ösvényről, hogy az egyik terebélyes fának támaszkodhasson. Lenge szellő fújdogál, ami felkapja ezüstös tincseit, hogy az arcába hullajtsa őket. Kivételesen most nem foglakozik ezzel. Jelenleg milliónyi más gondja van, többek között azért is van itt.
Jelentették, hogy az egyik farkas.. egy bizonyos Violett már hetek óta nem jelentkezett és senki sem látta. Gondolta, maga mögött hagyja a tisztavérűeknek kijáró pompával és eleganciával lebegtetett kastélyt, hogy saját maga járjon a dolog után. Legnagyobb meglepetésére bárkivel is beszélt, mindenki csak ugyan azt mondta... : nem látták őt. Ez még nem is lenne gond, viszont Vincenzo nem is érzi a nőt, pedig minden hozzá tartozó farkast tökéletesen érez, legyenek bármilyen messzeségben is.
Lehunyt szemmel próbál megoldást találni az esetre... az nem lehet, hogy meghalt, hiszen saját teremtménye... erős és kitartó, ráadásul nem is teliholdkor tűnt el. A gondolatok árnyakat vonnak az arcára, amik tökéletesen reprezentálják tehetetlen dühét*

*Nem tudott tétlenül üldögélni a kastélyban, tudva, hogy az egyikük nincs köztük. Nem ülhet ott tétlenül. Ezért is jött hát Vincenzo után. Ha kell, akkor segít neki a keresésben. De nem hagyja egyedül az egyik társát. Testvériség, összetartás, család. Ilyenek a vérfarkasok. Ilyen Olivia. Ragaszkodik a többiekhez, ennyi.*
- Van már róla valami hír? Meg tudtál valamit?
*lép ki a sötétségből hirtelen. Amik eddig körülölelték testét. Rejtőzködni tudni kell. De biztos benne, hogy a másik vérfarkas mindvégig érezte jelenlétét.*

*Lassan ingatja a fejét, nemet intve... kinyitja a szemét, tekintete egy pillanatig teljesen üresen virít, majd visszaköltözik belé a sárgás fény, az erő és a hatalom lángja*
- Sokan mondták, hogy vámpírokkal barátkozott, ami nem is baj... de azt is rebesgetik, hogy sokkal több volt ez, mint a megszokott egymás mellett élés. Volt, aki azt mondta, hogy szerette őket, barátjuknak tartotta és most azért nem leljük, mert ő maga is közéjük állt vagy pedig azért, mert eldobta az életét, nem akart a barátai ellen harcolni...
*morogja mély hangján, valahogy egyik verziót sem tudja elhinni. Mindig is tudta, hogy Violett az új eszmék híve, és szeretett volna igazi békét kötni a vámpírokkal, ahogyan Vincenzo is efelé hajlik már évek óta, de emellett büszke és erős volt.. nem tett volna ilyet*
- Talán tényleg köze van a vámpíroknak az eltűnéséhez...
*tereli tovább a gondolatait, de egyből összerándul a gyomra. Ha elrabolták a nőt, akkor a látszólagos béke is elveszett...*

*Eddig sem mosolygott, de a válaszra lebiggyeszti ajkait. Szomorú, bizony. Ő is kedvelte Violetett. És Vincenzonak fontos volt a lány...*
- Sajnálom...
*szólal meg végül. Így hirtelen csak ennyit tud mondani. Fogalma sincs, hogy hirtelen így mit is mondhatna. Nem hazudhat olyanokat, hogy majd előkerül. Meg biztos rendben lesz. Hiszen a lelke mélyén tudja, hogy nagyon nincs rendben a dolog. Violett valószínűleg már nem él. Ha pedig él, akkor szenved. Tehát nem akar a másiknak hazudni. Pedig szívesen megtenné, mivel ilyenkor a hazugságokat esik jól hallani.*
- És most mit fogsz csinálni? Nem adod még fel, igaz? Keresni fogod?
*nem is kérdés. Inkább kijelentés. Legalábbis ezek alapján ismeri a vérfarkast.*

*Egy kicsit vár, mielptt választ adna. Az ok egyszerű, még maga sem döntötte el, hogy mihez is kezd most... Tehát felhasználva a pár perc csendet, és időt, szépen végigveszi, hogy mi is lenne a legcélszerűbb*
- Azt hiszem, beszélek valamelyik tisztavérűvel. Bizonyára meg tudja mondani, hogy mi történt, bár van egy olyan sejtésem, hogy a másik uralkodó osztály sincs tisztában az esettel, máskülönben nem hagyták volna, hogy bármi is megtörténjen. Ők sem akarnak háborút, ahogyan mi sem... Tehát ha kiderül, hogy mi történt Violett-el, akkor valószínűleg nekik sem lesz felhőtlen napjuk, mert valamilyen módon meg kell bünteniük a felelősöket... Márha valaha is fényderül az igazságra.

*Ő pedig türelmesen vár, amíg a másik láthatólag nagyon elgondolkodik*
- Igen, talán az lenne a legjobb, ha beszélnél valamelyik tisztavérűvel.
*könnyű mondani. Bár esetleg ketten együtt is beszélhetnek a tisztavérűekkel. Ha ezzel megkönnyíti Vincenzo dolgát. Ezért aztán fel is teszi a következő kérdést.*
- Tudok valamiben segíteni?
*erőlteti meg magát és ereszt meg egy mosolyt.*

*Elmosolyodik ő is, de nem az az igazi szívből jövő gesztus ül az arcán. Felemeli a kezét és megsimítja Olivia arcát*
- Kedves tőled, Olivia... de jobb szeretném ezt magam intézni. Nem lenne jó, ha te is belekeverednél, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki áll ennek a hátterében. Biztonságosabb, ha csak én megyek az eset következtévben a vámpírokhoz.
*utasítja el a lehető legudvariasabban a segítséget. Nem szeretné bajba keverni a nőt és ennek az az egyetlen megoldása, ha nem megy vele. Sőt, talán ide sem kellett volna hogy kövesse, de ez már tényleg lényegtelen*

*Nagy sóhaj*
- Rendben van. Remélem, sikerrel jársz.
*ismét egy erőltetett mosoly. Nem szereti nézni mások szenvedését. Főleg nem azét, akit az atyjának tudhat. Aki kiemelte őt az emberi nyomorból, és tette őt vérfarkassá. Meg persze azért is nem igazi az a bizonyos mosoly, mert féltékeny is. Hiszen titkon szerelmes a mentorába. És fáj neki azt látni, hogy az Violettát jobban szereti mint őt. És nem csak látja, érzi is. Annyira egyértelmű az egész. Elvileg örülnie kéne, hogy a lány eltűnt. De még sem örül, mert Vin szenved. És az sosem boldog, aki a szerelmét látja szenvedni. Kegyetlen ez az egész, úgy, ahogy van.*

- Most, ha megbocsátasz Olivia... visszamegyek a kastélyba. van még pár dolog, amit szeretnék elintézni, mielőtt a vámpírokhoz megyek. Hamrarosan találkozunk.
*ismét megsimítja a nő arcát, hagyja, hogy ujjai közé csússzanak az éjfekete tincsei... majd léptei egyre jobban felgyorsulnak, míg mozgása követhetetlenné nem válik...*

*Elmosolyodik. Ez a mosoly viszont őszinte. Vin nagyon ritkán szokta megsimítani az ő arcát. Vagy bármiféle testi kontaktust teremteni vele. De, ha ilyesmit tesz, akkor Olivia annak mindig örül. Akárcsak most is. Le se tagadhatná, hogy szerelmes. Az a szerencséje, hogy Vin nem kérdezett még rá soha. Pedig biztos, hogy neki is feltűnt. Akárcsak mindenkinek. De nagyon zavarban lenne, ha rákérdezne.
Miután a férfi eltűnik, ő sem marad itt tovább. Mégis minek? Elnéz egy kicsit a városba.*