Noble moon

Nemes hold... Ez a neve annak a helynek, ahol az előkelő vámpírok élnek. Egy várost foglal magába, de nem olyat, mint amilyet bárhol láthat az ember. Házak helyett villák állnak... hatalmas rezidenciák még nagyobb birtokokkal körülvéve, ez segít abban, hogy megtartsák a kellő távolságot egymástól. Ez a hely a luxus paradicsoma. Az utak, az épületek a hidak... minden arról árulkodik, hogy a fényűzést mindig lehet tovább fokozni.

*Tényleg közel lakok a bárhoz, tehát alig pár perces séta után már meg is érkeznek. Mondani sem kell, hogy ezen a részen övé a legnagyobb villa... vagy talán egész Blood of diamond területén. Nem kell sehol az ajtó nyitogatással szenvednie, az alkalmazottai amint megérezték a jelenlétét máris ugrásra készen várták. Amint beléptek a díszes bejárati ajtón, leveszi magáról a kabátját, amit az egyik szolgálónak ad, majd töretlen útját folytatva keresztül libeg az előcsarnokon, hogy a nappaliban hellyel kínálhassa William-et. Ahogyan a bárban, itt is azonnal megjelenik egy fiatal férfi, hogy vért szolgáljon fel.*
- Nos, William, miután helyet foglalt, kezdhetne nekem mesélni saját magáról. Minden érdekel, úgyhogy ha nem zavarja a legapróbb részletekig kíváncsi lennék a történetére.

*Ő is errefelé lakik. Neki is van egy szép, nagy villája. De Anabell otthonához képest az is csak egy pöcegödörnek számít. Na igen. Tehát jó alaposan szemügyre vesz minden apró kis részletet. És semmiben nem csalódik, minden tökéletes. A berendezés, a falak, a személyzet. Mosoly ül ki arcára, ami egy jó ideig ott is marad. Így foglal helyet. Természetesen mielőtt leülne, biccent egyet. Megszokott sznob finomkodás. Ja és azt már meg sem kell említeni, hogy csak azok után ül le, miután a hölgy is.*
- Hát hol is kezdjem...
*gondolkodik el nagyban. Hol is kezdhetné el a történetét? Talán a legelején.*
- Angliában születtem, úgy kb 900 évvel ezelőtt, nemesi családban. Szóval volt részem az arisztokrata életben bőven. Aztán felfigyelt rám egy vámpír, aki kiemelt a halandók sorából. Ő lett a mesterem. Együtt jártuk az éjszakát, a világot. Elmondta, hogy azért engem választott mert, hogy különlegesnek talált, és mellettem nem érzi magát öregnek. Sem pedig magányosnak. Mellettem ő újra elkezdett élni. Én pedig fiatalon nagyon bohó voltam, meg forróvérű, forrófejű. Aztán bebocsátást nyertünk Shadows-ba. Én lehettem akkor olyan 500 körül. Itt is éltük a magunk kis életét. Csak aztán nem sokáig tartott az idill. Egyik teliholdkor ő meghalt, én nem. Ez az, ami fura. Én tovább éltem, én nekem sikerült túlélnem. Mondjuk, ha valamiben jó vagyok, akkor az a túlélés. Nem is a harc, egyszerűen csak az a fajta túlélő vagyok. A mesterem pedig nem volt az. Szóval ő meghalt, én meg magamra maradtam. És nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal egyedül. Ekkor figyelt fel rám az egyik tisztavérű. Gondolom hasonló okokból kifolyólag vett magához, hogy ne csináljak bajt. Csak túl közel kerültünk egymáshoz. Én mellette úgy éreztem, hogy élek. Viszont a többi tisztavérűnek nagyon nem tetszett ez a dolog. Amit megértek, mert ilyesmit nem szoktak támogatni. Tehát aztán ő is magamra hagyott. Kidobott az ágyából és kizárt az életéből. És azután kezdtem el az antiszociális életmódomat folytatni. Amikor csak ennivalóért jártam ki ösz-visz. Amúgy pedig nem. Egy száz évet minimum leélhettem így, ha nem többet. Most pedig itt vagyok.
*néz Anabelle szemeibe mélyen a mondókája után. Kíváncsi, hogy erre mit fog szólni a nő. Nyilván nem erre a történetre számított. vagy mégis?*

*Türelmesen végig hallgatja a férfi beszámolóját, semmi meglepő nincs a történetében... mondhatni, hogy megszokott az ilyesmi erre felé, tehát Anabelle egy halovány mosollyal jutalmazta az őszinteséget*
- Hallottam már rólad. Tisztavérűek... mi?
*kicsit elgondolkozik, közben hátradől a fotelban. Szemei a semmibe révednek, talán az emlékeiben jár... talán egészen máshol, de mikor ismét a vámpírra néz, a megszokott játékos szemekkel teszi*
- Érdekesnek tartom az uralkodók szokásait, ahogyan azt is, hogy kidobott téged az illető. Messzi földön híresek a kalandjaik, amiket az alattvalóikkal tesznek... különös népség. Hidd el, hogy nekem is volt részem egy-két igen csak érdekes játékban, szerencsémre legyen mondva, az én szívem a lehető leginkább el van zárva, tehát nálam nem volt gond. Saját vezetőink ágyába bekerülni csupán apró szösszenetnek számít azok részéről, akik harapást kaptak tőlük, ám én az egyik farkas ágyát is meglátogattam, talán a héten ismét megteszem.
*nevet... ismét, úgy látszik ma nagyon jó kedve van*
- Csak egy a gond velük, főleg a nőkkel... hogy párt csakis maguk közül választhatnak és valljuk be, ha te azzal a tisztavérűvel maradsz nem biztos, hogy jó színben tüntetted volna őt fel. A hírnév.. kedves William, ez az életük... mindennél fontosabb. Ebből adódóan időről időre megválnak azoktól, akiket az ágyaikba engedtek... nehogy pletykák szülessenek.

- Nos igen... vettem észre.
*egy mosoly. De hogy minek mosolyog azt kb már ő maga sem tudja. Hiszen ebben az egészben nincsen semmi mosolyogni való. Talán ezer leplezi pillanatnyi zavarát. Amit szintén nem tud bemérni, hogy mi okból van. De nem is nagyon foglalkozik vele. Ez van.*
- Hmm... Farkasok. Legalább valami tisztavérű? Vagy esetleg egy berserk?
*mondja kicsit fintorogva. Nincs oda a farkasokért, ez tény. De a békét sosem állt szándékában megrontani, ezért mindig azt a látszatot keltette, hogy ő neki jó pajtik a vérfarkasok. Bár igazából tényleg leginkább csak a berserkekkel van baja. De többnyire ezt is mindig megtartotta magának.*

- Ugyan... mit gondol maga rólam, hogy bárki megkaphat? Természetesen tisztavérű az illető, és bármennyire nehéz elhinnie, nem szoktam ágyból ágyba rohangálni... Viszont figyelembe kell vennünk a tényt, hogy valószínűleg örök életet kaptunk, hiszen ha eddig nem ölt meg senki, akkor ez után sem fog. Az örökkévalóság azonban nagyon hosszú idő, William... és még hosszabb, ha valaki párt választ magának. Kíváncsi vagyok, hogy én mikor fogok eljutni abba a stádiumba, hogy elkötelezzem magam.
*végig mosolyogva beszél... immáron a kommunikáció teljesen kötetlen és úgy beszél a férfival nem éppen sokszor emlegetett magánügyeiről, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ennek egyetlen oka van... William tudja jól, hogy Anabelle miről beszél, hiszen nagyjából egy idősek, na meg... be kell vallani azt is, hogy igazán élvezi a vámpír társaságát, hogy szabadon beszélhet bármiről, nem úgy mint a több férfival, akiket bilincsbe köt a puszta megjelenése is*
- Mit gondol, William... ki illene hozzám a legjobban? Esetleg tudna ajánlani is nekem valakit?

- Hát igen, ez mindig is egy elgondolkodtató kérdés volt. Ha már örök életet kaptunk, élvezzük is azt. Csak az itt a kérdés, hogy az ember mikor unja meg a játékokat, és a hasonlókat...
*érti ezt arra, hogy ha valaki ezeket megunja, általában akkor állapodik meg valaki mellett. De persze egy örökkévalóságon át talán az is unalmas. Elvégre, ki tudja, hogy mikor jön éppen valaki az utcán, aki megváltoztatja a másik életét.*
- Hogy kit ajánlhatnék? Sajnos magamon kívül nem nagyon ismerek senkit errefelé...
*vigyorodik el. Természetesen nem véletlenül ajánlotta magát. Mondjuk tény, hogy a régi barátai mind eltűntek. Bár 100 év csak úgy elrepült sec-perc, tehát nem is csoda.*

- Bizonyára nagyot dobna a hírnevemen, ha egy olyas valakivel állnék össze, aki szintúgy tisztavérűek körében forgott, még ha nem is olyan okból, mint én...
*vigyorodik el, persze nem gondolja komolyan ezeket, csak egyszerűen szereti, ha fedetlen a beszélgetés na meg tele van szőve csínyekkel*
- Alkalmi partnert meg találok az uralkodó házakban, miért lenne ön olyan különleges, hogy kitüntessem továbbra is a figyelmemmel?
*somolyog... mert ezt már annak nevezik... ravaszan csillannak meg a szemei, persze eközben egyetlen percig sem feledkezik meg az illemről és a nem létező hierarchiában betöltött szerepe szerint mondja, amit mond... még ha nem is egészen ezt ejtené ki a száján. De egy nőnek kéretnie kell magát, ostoba kérdéseket feltenni, megalázni a férfiakat... stb... főleg, ha olyas valakiről van szó, mint Anabelle*

*Szereti, ha egy nő kéreti magát. Nem jó, ha az csak úgy odaadja magát bárkinek is. Az olyan sanszos. De ez így jó, ahogy van. A küzdelem, a játék, a titokzatosság. Egy nő legyen ilyen.*
- Hmm... hát nem is tudom. Nem szolgálhatok olyan jó érvekkel. Talán csak annyival, hogy nagyon boldoggá tenne egy vámpírt.
*mondjuk ezt ő sem gondolja komolyan. Egy ideig biztos jól érezni magát. De az, hogy kitöltse valami az űrét... hát, ahhoz több kell. Talán csak a saját hozzáállásán kéne valamit javítani. Ki tudja...*

- Mások boldoggá tétele nem az én dolgom. Még az Ön boldogsága sem tartozik rám, William. Elvégre nincs semmi közünk egymáshoz. Az ugyan igaz, hogy több időt töltöttem magával, mint bármelyik másik munkámmal, talán mert szimpatikus vagy csak azért mert nem olyan fiatal... ezt nem tudnám megmondani. Minden esetre az öröme csak a hivatásom miatt érdekel... egyelőre legalább is. Nem szeretem, ha a vámpírjaim - igen, direkt fogalmazott így, ő megteheti - elégedetlenek. És az ön szemei még mindig tele vannak szomorúsággal és kétellyel, ami kicsit sért... nem gondoltam, hogy ennyire haszontalan a társaságom...
*mondja játszott sértettséggel, de ehhez nagyon ért. Elvégre felső körökben mozog és ott sokat jelent, ha valaki jó színész*
- Esetleg untatom? Vagy fárasztom? Netán átpártolt a másik nemhez az elmúlt évtizedek alatt, míg magányosan tengette a napjait és nem érdeklem?

*Felnevet. A nevetése bársonyos, szinte simogató. Volt ideje ezt kitanulnia az évszázadok alatt.*
- Ohh kedvesem, mégis hogy gondolhat ilyet, hogy unalmas a társasága? Hogy őszinte legyek már régen beszélgettem ilyen jót. És ezt nem csak azért mondom, mert alapból régen beszélgettem. Hanem azelőtt sem beszélgethettem ilyen nyugodtan senkivel. Maximum a mesteremmel. De magácskát nem rég ismertem meg...
*mosolyog. Tudja, hogy a nő csak színészkedik, de akkor is. Egy hölgyet mindig dicsérni kell. Sosem elég a bókokból. Főleg egy ilyen gyönyörűséget mint Anabell.*

*szinte fürdik a férfi nevetésében, igazán kellemes hangja van főleg ilyenkor, és erre most jött rá. Akaratlanul is elidőzik a vámpír arcán a tekintete*
- Talán ez azért van, mert ismertem a mesterét. Vagy talán azért, mert tudom, hogyan és ki ölte meg.
*váltja komolyra a hangnemet ezzel a kijelentésével. Vár egy kicsit, amíg a beálló csend körülöleli őket, majd felkel és az ablakhoz sétál, hogy kitekintsen rajta. Sok minden van még, amit szép lassan fel kell fednie, hogy elnyerje a vámpír bizalmát. Ugyan nem egészen így tervezte a ma estéjét, sőt William-mel sem akart ennyit foglalkozni, de őszintén megvallva felkeltette az érdeklődését a férfi és ez már nagyon régen nem esett meg senkivel, ami annyit jelent, hogy nem tartott méltónak egyetlen személyt sem arra, hogy bizalommal forduljon felé. Most azonban saját magát is meglepte, hogy mennyire meg tud nyílni a vámpírnak, és ostoba lenne, ha elszalasztaná a lehetőséget, hogy egy igazi barátra tegyen szert*

*A jókedvét mintha elvágták volna, úgy borul el a tekintete. Nem így tervezte az estét, nagyon nem így. Jól akarta érezni magát Anabellel, de ez így most nagyon hirtelen jött neki. Azért mégis csak a mestere volt. És azért mégis csak szerette a mesterét. Szóval érdekli a halálesete. Nem tervez egyenlőre semmi bosszút, de akkor is érdekli. Így aztán meg is szólal.*
- Mondja el nekem, kérem.
*a hangja még mindig bársonyos és kedves. De a gondolatai már aggodalmasak. A tekintete szintúgy.*

- Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom önnek az ügy háttér elemeit. Nem tenne jót magának, ha felabajgatná a múltat. Egyszer már elvesztette őt, fölösleges most újra átélnie ezt az egészet. A felejtés, fajtánk egyik legjobb módszere arra, hogy a sok vért és halált kitöröljük az életünkből. Önnek is így kellene tennie William... elfelejteni mindent, ami eddig történt az életében és újra kezdeni... legelőről. Az emlékek csak megfosztanak minket a vágytól, hogy élni akarjunk... tökéletes példa erre maga... Persze ha még ezek után is érdekli az ügy, és makacsul tudni kívánja a részleteket, akkor elmondhatom, de semmi hasznát nem látom.

*Elmosolyodik a nő szavaira. Maga sem tudja, miért. Egyszerűen csak ilyeneket hoz ki belőle Anabell.*
- Félre ne értsen... Hasznát azt én sem látom. Csupán csak érdekel ez az egész. Ha már oly' sok ideig kellett bizonytalanságban élnem... És, ha tényleg tudja, akkor nagyon megtisztelne vele, ha elmondaná.
*újabb mosoly. Nem tudja, hogy mennyire fogja őt majd megviselni az, amit hallani fog. De egy biztos. És ezt a valamit most meg is fogadta magában. Miszerint balhézni nem fog. Már csak a csodás vámpírhölgy miatt sem.*

- Hát rendben, ha így kívánja...
*ugyan nem illik háttal állva beszélgetni, de jelenleg úgy tartja a legjobbnak, ha nem fordul vissza az ablaktól. A lassan kerekedő Hold biztonságot jelent számára és megnyugtatja... Reményei szerint a férfi is így van ezzel...*
- A mesterét parancsra ölték meg... őrzők voltak, de számukra ez csupán egy feladat volt a sok közül. Természetesen a teliholdat kihasználva végeztek vele, ami... már meg bocsásson, nem azért mondom, hogy idegesítsem önt, de ha bele gondolunk, nagy teljesítmény volt tőlük... odafigyelni egyetlen célpontra. Na de visszatérve a mesterének halála körülményére. Gyorsan meghalt. Akkora túlerővel szemben képtelenség lett volna életben maradni, ha ez valamelyest nyugtatja, akkor nem szenvedett. Mindezt onnan tudom, mert hozzám futott be a jelentés másnap, amikor a Hold ereje gyengült és a parancsnok elmondta, mi és hogyan történt. A parancs, miszerint meg kellett ölni a mesterét fentről jött... a tisztavérűektől. Az okot én sem tudom, viszont remélem nem haragszik meg azért, ha nem sorolom fel az osztag tagjainak nevét, akik azon az éjjelen elvégezték a feladatukat.

*Kicsit meglepi őt a dolog, de hát mit is tehetne? Régen volt már. Úgy sem tudja megváltoztatni a múltat. Ahhoz túl nagy sznob, hogy csak úgy bárkivel is bemocskolná a kezét. Csak teliholdkor öl, vagy túlélés céljából. Legyen az táplálkozás vagy önvédelem... De önmagától csak úgy puszta heccből vagy bosszúból még nem ölt. Ki tudja... talán majd egyszer ez is változik. De az nem most lesz.*
- Hát, köszönöm, hogy elmondta ezt nekem. Neveket természetesen nem várok el öntől.
*mosolyog, mintha nem is most mesélték volna el neki, hogy kik nyírták ki a mesterét. Szóval viszonylag jól fogadta a dolgot.*

*Most fordul meg, hogy macskaléptekkel egészen William elé sétálhasson. Egy darabig csak néz bele a szemébe, aztán észre sem veszi szinte, hogy ujjai között már ott simulnak a vörös tincsek... keze lágyan érinti a férfi arcát is. Sajátján halovány mosoly ül*
- Ne haragudjon a közvetlenkedésért, de a hosszú haj a gyengém.
*neveti el magát, viszont ez tényleg így van. Imádja a hosszú hajjal rendelkező férfiakat, no.. ez nem jelent ugyan semmit, de szeretné elterelni a vámpír gondolatait az előbb taglaltakról és a kedvét is jobb lenne visszagurítani abba a vidám mederbe, ahol alig 10 perce lubickolt*
- Most nézze meg! Lebuktam... hát szabad ilyen mélyen elrejtett titkot elárulnia egy nőnek? Szörnyű vagyok!
*szinte nevetve ejti ki a szavakat*

*Természetesen nem szól rá a nőre, amiért az a haját fogdossa. Egy kicsit sem zavarja egyértelműen, sőt, nagyon is örül neki. Mosolyra húzza ajkait, és azon gondolkodik, hogy ő is megérintse-e azt a gyönyörű pofit, vagy sem. Nem akar tolakodó lenni, de annyira gyönyörű, annyira csodás. Az is csoda, hogy eddig még megtudta állni magát, hogy ne érintse meg a másikat. És egy újjal se nyúljon hozzá... Mostanra azonban már nem igazán tudja megállni.*
- Örülök, hogy a kedvére lehetek, gyönyörű hölgy!
*azért annyit megenged magának, hogy Anabelle kezét ismét megcsókolja. De ezt a kedves gesztust igencsak lassan teszi meg. S közben mindvégig a nő íriszeibe mered.*

*Megcsillannak a szemei, még a "beállítás" is tökéletessé teszi a tekintetéből sugárzó apró csillagok ragyogását*
- Látom maga tud bánni a nőkkel, ami valljuk be sosem hátrány... főleg ha egy magamfajta társaságában van.
*megvárja, míg elengedi William a kezét és egy gyors, légies mozdulattal mellé telepszik. Lábait keresztbe téve hátra dől, hogy kényelmet találjon ültében is.*
- Ugyan nem szoktam ilyet mondani, de úgy vélem, hogy ön megérdemli a megtiszteltetést, hogy tegezzen. A magázás olyan megszokott dolog, hogy lassan elfelejtjük milyen is az, ha barátok között van az ember. Tehát kérem... nyugodtan kezeljen úgy, mint az egyik barátját. Örömömre szolgálna, ha ennyivel közelebb engedne magához.

- Igyekszik a vámpír...
*húzza mosolyra száját. Majd a kérést egy újabb mosoly nyugtázza. Barát? Mi is az a barát szó? Volt is neki valaha barátja? Tudja is egyáltalán, hogy mi az? Érezte is már valaha azt? Ki tudja... Ő már nem. De sosem késő új életet kezdeni. Sosem késő barátokra lelni és egyebek.*
- Részemről a megtiszteltetés, Anabelle. Hát akkor, szia!
*kezdi el a tegezést, de rögvest el is neveti magát. Annyira idétlen és röhejes ez a helyzet. Meg annyira új neki ez a tegezősdis dolog.*
- Ne haragudj, csak olyan szokatlan...

*Jót vidul a férfi úgymond zavarán. Meg tudja érteni teljesen... nem szokás a tegezés, főleg nem az ő körükben... a noble vámpírok lealacsonyítónak találják ezt a fajta beszédet, de kit érdekelnek most a szokások? Amúgy is... senki nem tiltotta meg, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki bárki között, nem igaz? Akkor meg nincs itt semmilyen gond... lesznek ugyan majd vámpírok, akik szóvá teszik, ha hallják kettejüket szót váltani, de ki lenne oly bátor, hogy ezt felrójja Anabelle-nek? Minden esetre ez a helyzet most tényleg vicces, nem is fogja vissza magát a nevetés terén... Kis időbe telik, míg összeszedi az akaraterejét annyira, hogy ne kezdjen el folyton nevetni, mikor a férfira néz.*
- Nem volt senki eddig, akit tegeztél volna? Ezt valahogy nehezemre esik elhinni... De ha zavar a dolog, akkor egyetlen szavadba kerül és máris visszaváltunk a magázásba. Nekem végülis teljesen mindegy... csak gondoltam, így olyan... közelebbi minden.

- Nem, eddig nem volt. A mesteremmel is magázódtunk mindig...
*Hol vigyor, hol mosoly, hol nevetés tükröződik az arcán.*
- Nem... a magázódás annyira távoli. Tetszik a tegeződés, csak még fura. De majd megszokom... Miért pont engem tisztelsz meg a barátságoddal?
*teszi fel a kérdést, ami már régóta fúrja az oldalát, de csak most fogalmazódott meg benne.*

*Vállat von. Igazából tényleg nem tudja.*
- Hogy is mondanák ezt a bölcsek? Ösztönösen érzem, hogy te egy olyan vámpír vagy, akiben megbízhatok és ha a mostani világot nézzük, akkor ezt nem lehet sok mindenkiről elmondani, tehát ha így jobban tetszik, akkor egy szerencsés kivétel vagy. Hmm... hogyan magyarázzam?
*kicsit elgondolkozik, aminek következtében az arca egy rövid időre megkomolyodik, de így is lebilincselő hatással bír*
- A vámpírok mostanában számító lények lettek. A luxus, a jólét, a magas rang, az elismerés, a tisztelet... a vagyon. Ezek éltetik őket és már megfeledkeztek arról, hogy egykoron ők is emberek voltak... és akkor igenis a család és a barátok jelentették nekik a mindent! Én nem akarok olyan lenni, mint ezek a begyepesedett irracionális sőt már abszurdan groteszk lélekkel rendelkező teremtmények. Én szeretem azokat a kis buja érzelmeket, amik egykoron a szívemet dobogtatták. A boldogságot, a vidámságot, azt, hogy olyannal vagyok, akit kedvelek és nem csak egy felmázolt maszk mögött várom, hogy végre egyedül lehessek... és úgy vélem, te is ilyen elveknek élsz.

- Hát... örülök neki, hogy ilyennek látsz.
*mosolyodik el. Hogy ő milyen lenne? Igazából hiába is van már meg vagy majdnem 900 éves, még mindig az érzelmek rabja. Nem véletlenül gyászolta sokáig mesterét, és nem véletlenül volt egy tisztavérű szeretője. Neki is fontosak ezen dolgok. Nem is tudna élni nélkülük. Ugyan, kipróbálta, hogy milyen lenne, ha olyan lenne. Sokáig próbálkozott érzelmek nélkül, mindenkitől elbarikádozva élni. Olyan volt, mint egy remete... De nem érte meg. Megunta. Egyszerűen nem bírt úgy tovább élni. Az nem is volt élet. Ilyen erővel már véget is vethetne akár az életének is.*
- Milyen találó...
*neveti el magát Anabelle véleménymegnyilvánulásán. Bár igazándiból már inkább kínjában röhög, hogy a nőnek mennyire igaza van.*
- Igen... Én is ilyen elveken élek, és sokszor ez okozta a vesztemet. De, akkor már inkább haljak meg, mintsem érzelmek nélkül éljek tovább. Az sem élet ám. És, ha belegondolunk most sem élünk teljes egészében.